Mi az a felhőkben, aminek ilyen ragadó ereje van? A felhők azért kapnak vonzerőt metaforaként, mert alakváltók, szó szerint. Ennek eredményeképpen sokféle kulturális trópust helyettesíthetnek. Akarod, hogy valami jelképezze azt az egy dolgot, ami megkeseríti az egyébként tökéletes helyzetedet? Rendben. A gyermekkori képzeletbeli játékok nosztalgikus érzését akarod felidézni? Kész. Talán a mennyországot szeretnéd lerajzolni? Szerencséd van. A felhők mint metaforák fűszerezik nyelvünket: minden felhőnek van egy ezüstös vonala, a kilencedik felhőn vagyok, a feje a felhőkben van, sötét felhők vannak a horizonton. A felhők a lusta ember metaforái, egy-képes megoldás a metaforaszükségleteinkre.”

Egy ilyen rugalmasságuk miatt gyakran megjelennek könyveinkben és zenéinkben. Talán a legkorábbi példa Arisztophanész A felhők című darabjában található, amelyben a felhők a darab kórusát és a drámaíró hangját jelentik, de egyben szimbolizálják azt a divatos filozófiai bolyongást is, amelyet Arisztophanész szekírozott. Egy 14. századi misztikus szövegben, a The Cloud of Unknowingban Istent sötétség, vagyis a “nemtudás felhője” veszi körül, amelyhez csak érzéssel és szeretettel lehet hozzáférni, tudással nem. 1802-ben William Wordsworth egy magányos felhőt idézett meg magányossága jelképeként: “Magányosan bolyongtam, mint egy felhő,/Aki magasan lebeg a völgyek és dombok felett,/Amikor egyszerre csak tömegeket láttam,/Az aranyló nárciszok seregét;/A tó mellett, a fák alatt,/A szellőben lobogva és táncolva”. Filozófiai bolyongás, Isten megismerhetetlensége, magány — van-e bármi, amit egy csomó nedvességcsepp ne tudna megjeleníteni?

Most, én Joni Mitchell-rajongó vagyok, de a felhő-metafora használata túl messzire viszi a felhő-dolgot, a nyálasságig és azon túl. Az 1969-es “Both Sides Now” című dalában így énekel:

Az angyalhaj ívei és árjai
És fagylaltvárak a levegőben
És tollkanyonok mindenütt
Így néztem a felhőkre.

De most már csak eltakarják a napot
Mindenkire esőt és havat szórnak
Sok mindent tettem volna
De a felhők az utamba álltak.”

Nyilván látod, hová akar ez kilyukadni: a felhők mint a kihűlt szerelem metaforája. De ha el tudunk tekinteni Mitchell dalszövegének szacharinszerűségétől, akkor a felhőmetaforában meglátjuk azt az okot, amiért a felhőmetaforák mindenütt ott vannak: mert a felhők változnak. Más égi metaforákkal ellentétben – a nap, a hold, a csillagok – a felhők a napszakoktól függően változó tulajdonságokkal rendelkeznek, és a különböző megjelenési formáik miatt a legkülönbözőbb tulajdonságok metaforái lehetnek. Sőt, a felhőtakaró változása — a kék foltos égboltról a borult délutánra — az egész nap hangulatát megváltoztathatja. Mivel bizonyos időjárási mintákat bizonyos hangulatokkal társítunk, a felhők az írásban kiszámítható és erős érzelmi reakciók kiváltására használhatók. Az író aranybányája: egy olyan metafora, amely rugalmas és mégis erőteljes.”

Egyik kedvenc íróm, David Mitchell (tudomásom szerint nincs kapcsolatban Joni Mitchell-lel) a felhőmetaforát a lélek utazásának ábrázolására használta fel, amely korokon átutazik és új formákat ölt. A 2004-es Felhőatlasz című regényében Mitchell karaktere a távoli, poszt-apokaliptikus jövőben azt mondja: “A lelkek úgy mennek át korokon, mint a felhők az égen, és bár a felhő alakja, árnyalata és mérete nem marad ugyanaz, attól még felhő marad, ahogy a lélek is. Ki tudja megmondani, honnan fúj a felhő, vagy ki lesz a lélek holnap.” A felhők jelképezhetik a lélek különböző inkarnációit, és jelképezhetik magát a változás minőségét is.

Bármilyen formát is öltenek a felhők, szó szerint vagy átvitt értelemben, jelentést találhatunk bennük, és jelentést vetíthetünk rájuk. Ezen a szinten tökéletesebb képet nyújtanak a távoli adattárolásra, mint azt bárki is gondolta volna. Akárcsak az általunk tárolt több milliárd és több milliárd bitnyi információ, a felhők is bármilyen jelentést kaphatnak, bármilyen jelentést látunk bennük.

Kép: theaucitron/Flickr.